Zárójelversek - Repülni jó, remegni a szépért és valami isteni jutalomért
A boldog-szomorú költő
Székesfehérvár - Növekszik a sötét, mindenki ölni szeretne, az alattam lakó aggastyán is titokban Molotov-koktélokat gyárt, készül a Nagy Leszámolásra, olvasom a 83. 14 sorosban.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
szóljon hozzá
Az írás számára életre szóló elkötelezettség, halálosan komoly játék. Pilinszky szerint a költő egy szent, egy pojáca és a börtöntöltelék keveréke. Illik a meghatározás Petőczre is. Hogy melyikből van több benne? Inkább a szentre szavaznék, talán azért, mert nem ismerem eléggé. Ifjúsága óta sokan szorongatták, de nem bírtak vele: ...szántottak szántók a hátamon, / barázdáikat hosszúra nyújtották, mégis itt vagyok... hiába tartották rám a szájokat, / mint a ragadozó és őrült oroszlán, / megtartott valaki, aki gyengébb nálam, mégis erősebb - írja a 95. és 96. zárójelversében. A 100. szerint ezer arccal, ezer alakban mindvégig ugyanaz maradt. Volt vezér és volt vezetett. Magányos Úr akart lenni, távolságtartó, de mindenekelőtt szabad. Repülni volt jó, remegni a szépért, valami nagy-nagy jutalomért, / ami az Isten. Az Isten picike mosolyáért! Aprócska gesztusáért!
|
Nem mindig járta a maga útját, de végül rátalált. Mély válsággal is fizetett érte, 4 évig tartó alkotói, közéleti, egzisztenciális, magánéleti válsággal. Megszenvedve, belőle kilépve megnyugodott, erősebb lett, kiírta magából a bánatot, a szomorúságot. Magabiztosan állítja: nem hátrálok meg soha, mert elhagytam az idegen utat, amelyik nem az enyém, helyette saját útjaimat járom...
Monográfusa, Vilcsek Béla szerint Petőcz András pályáját végletek és legendák kísérik. Vele kapcsolatban gyakran említik a klasszicitás vagy modernség, az értékőrzés vagy újat akarás, szonett vagy szabadvers (ál)ellentétét. Mindez nem egymást kizáró, hanem egymást jól kiegészítő versszövetté válik a merész formakísérletekkel próbálkozó, a költészet határainak tágítására vállalkozó férfiú lírájában. A médium-art, ez az általa vallott személyes művészeteszmény és írásgyakorlat: a klasszikus avantgárd vagy avantgárd klasszicitás az ezredfordulón posztmodernnek nevezett időszakában érvényesen, eredményesen művelhető és interpretálható - írja Vilcsek Petőcz-monográfiájában.
Bakonyi István méltatta az írót, a költőt, a szerkesztőt, a Kodolányi főiskola tanárát. Segített a közönségnek abban, hogy a 100 zárójelverset tartalmazó kötetben megleljük a lázadó ifjút, a tapasztalatokat begyűjtő férfit, meghalljuk a mohó szabadság- és szerelemvágy sóhajait, az egymásba-megkapaszkodás, a kétségbeesett örömvágy sikolyait. Fölhívta a figyelmünket a míves nyelvezetre, az európai keresztény kultúrkincs szövegeinek vendégségére és honfoglalásukra a zárójelversekben. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm... hűvös keze az én vigyázásom... Uram látod, nincs nyugovásom... bévül vagyok a kiáltáson, bévül a szomorúságon. József Attila sorai, a Légy fegyelmezett, Színes tintákról álmodom is beépültek a szonettekbe, miként Kosztolányi, Pilinszky, Erdély Miklós, Mészöly Miklós és Tandori vendégszövegei...
Címkék: költő, kötet, petőcz andrás
Hozzászólások »
Még nem érkezett hozzászólás.