Becsvágytól fejvesztve - Macbeth a Vörösmarty Színházban
Gyakran árasztja el sziszegőn szálló füst a színpadot, foszlányai bekúsznak a nézők orra alá is. Lassított mozgással csatáznak a katonák a skót felföldön a ködben, halálhörgés, jajveszékelés, madárvijjogás hallik. A díszlet megmozdul, le-fel ereszkednek fák, tornyok, táncot járnak, egymáshoz simulnak a lépcsők, falak.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
szóljon hozzá
|
A zene (Hrutka Róbert munkája) fontos, erős dramaturgiai elem. Néha kicsit gladiátoros (Hans Zimmer azért nem fog haragudni), máskor az ír-skót motívumok erősödnek fel benne, de jól össze van rakva, illik a rendezői koncepcióhoz. Ja, nem is említettem: a szereplők jelmeze úgy régi, hogy mai is, egyszóval kortalan, elemlámpa helyettesíti a fáklyát, és lámpa szimbolizálja szegény királyunk levágott fejét is Macduff bosszúálló kezében. Mobiltelefon, laptop szerencsére nincs, stilizálásban, aktualizálásban is tudni kell, hol a határ. A boszorkányokból vészlények lettek, ám ők tulajdonképpen udvarhölgyek, akiket a Lady bíz meg azzal, hogy izzítsák be férjurát: ugyan, tegye már meg, hogy ő lesz a király!
Ne tessék megijedni, mindez összeáll valahogy, nem átok rossz az előadás, sőt! Az átkot csak azért említettem, mert - Skakespeare, ha ezt tudta volna - a Macbethet kezdettől fogva az a legenda övezi, hogy szerencsétlenséget hoz ugyanis mindenkire, aki kapcsolatba kerül vele. Az angol színészek állítólag évszázadok óta még a címét sem mondják ki, csak úgy emlegetik, hogy that play (az a darab), esetleg the scottish tragedy (a skót tragédia). A székesfehérvári előadás rendezője, Kálloy Molnár Péter elárulta: a biztonság kedvéért a szövegkönyvet úgy gépelték, hogy eggyel több volt a "h" a címben. Talán ennek köszönhető, hogy nem érte különösebb balszerencse a produkciót. Igaz, Kaszás Mihály helyett nem sokkal a bemutató előtt Kelemen Istvánnak kellett beugrania Rosse, a skót nemes szerepére, de tisztességesen megbirkózott a nem könnyű feladattal. Például a shakespeare-i szöveggel.
|
Jó, jó nem Szabó Lőrinc klasszikus, nagyon szép, de meglehetősen nehezen befogadható szövegét mondják a színészek, hanem Szabó Stein Imre frissebb, a mai fül számára otthonosabban csengő fordítását. Amely kitűnő munka, egyszerre emelkedett és érthető, ráadásul a politikusok természetrajzára történő utalások miatt kellően pikáns is. Nem is a szöveggel volt néha baj, hanem annak hangzásával. Az akusztikával. El-elvesztek mondatok, szófoszlányok. Ráadásul minderre rátett egy lapáttal a fiatal hölgy, a mögöttem levő sorban, aki valószínűleg azt hitte, paródiát vagy bohózatot lát. Tényleg kész tragédia volt, minduntalan élesen felkacagott. Pedig meglehetősen kevés a vígjátéki elem a darabban, azokat azonban Kálloy és a színészek igyekeztek ki is aknázni. Ebből a szempontból feltétlenül meg kell említeni Kozáry Ferencet, aki a Kapus nem túl nagy szerepében kitűnő, keserű-humoros alakítással, magánszámmal lepte meg a hálás közönséget.
|
Mert a kérdés persze az, hogy miként is kell ma Shakespeare-t játszani. Mit kell tenni ahhoz, hogy az állandóan emlegetett fiatalokat becsábítsák a színházba, és ott is tartsák úgy, hogy ne szökjenek meg szünetben. Hogy a végén azt mondják, ez nem is rossz, nagy ravasz ez a Shakespeare William. Kálloy Molnár és a társulat szimpatikus kísérletet tesz erre. A bevezetőben említett effektek természetesen arra szolgálnak, hogy filmszerű és a hatásos legyen a látvány, hogy ne statikus legyen az előadásmód, hanem a díszlet maga is éljen. A távirányítású lépcsők, elemek miatt itt-ott döcögőssé válik ugyan az előadás, amíg a helyükre érnek, ám különösen az első felvonásban kifejezetten érdekessé, különlegessé teszik a produkciót, ráadásul arra is jók, hogy a szereplők közti hullámzó viszonyokat érzékeltessék. Kálloy egyértelműen ki akarta használni a színház technikai adottságait és azt a hatalmas teret, amelyet az első és a hátsó színpad összenyitása teremt. (A díszletért Székely László, a jelmezekért Győri Gabi dicsérhető.)
A Macbeth természetesen a zsarnokság természetrajzáról szól, arról, hogy miként változtatja meg az embert, hozza elő szörnyű vonásait a hatalom. Ezért nyilvánvalóan aktuális volt és lesz, tegnap, ma és holnap is. A címszerepet alakító Csizmadia Gergely a kezdeti bizonytalanabb percek után meggyőzött arról, amit beszélgetésünk során mondott: jókor érte el a nagy szerep. Elhiteti, hogy Macbeth tulajdonképpen jó ember is lehetne, ám a becsvágytól elveszti a fejét, és nem képes megállni a lejtőn. Bakiját pedig tekintsük pillanatnyi emlékezetkihagyásnak. Tóth Augusztát már a Portugálban mutatott teljesítményéért is muszáj volt agyondicsérnem. Lady Macbeth-je is erőteljes, érzékeny és összetett alakítás, a hatalomvágytól, egoizmustól az önpusztító őrületig jutó nő portréját rajzolja meg. Tűzkő Sándor (Malcolm) ezúttal is természetes és modern, az apját, a már-már bugyutaságig naiv Duncan királyt alakító Vasvári Csaba pedig szerez néhány derűs percet a közönségnek játékával. Quintus Konrád (Banquo) most sem hibázik, mint ahogy többes szerepében Juhász Illés sem. Bakonyi Csilla, Závodszky Noémi és Juhász Diána jól adják a boszorkányokat, bár itt-ott túlspilázta jelenetüket a mozgástanár.
Még nem hibátlan a fehérvári Macbeth, sokat kell csiszolni rajta, de merész vállalkozás. Siker lehet belőle.
Címkék: vörösmarty színház, Shakespeare, színház, macbeth
Hozzászólások »
Még nem érkezett hozzászólás.